Pár napja volt a doni áttörés évfordulója, melynek kapcsán a kormány és számos médium is megemlékezett a magyar katonák hősies helytállásáról és hősi haláláról. Országszerte találhatóak világháborús hősi emlékművek is ugyanezt az üzenetet hordozva. Valóban tragikus, hogy több tízmillió ember esett áldozatául két világháborúnak, szinte minden család vesztett el valakit. Azonban tényleg hősies-e ezekben a háborúkban harcolni, ölni és meghalni?
Kezdetnek gondoljuk végig, milyen jellemzőkkel rendelkezik egy hős vagy egy hőstett. A hős, avagy hérosz görög-latin etimológiáját tekintve olyan ember, akik önzetlenül, (akár) a saját élete kockáztatásával is másokon segít. Természetesen az ókor óta változott a definíciónk, és több értelmezés is kialakult. Érdekes módon manapság az értelmező kéziszótárak mind a hadviseléshez köthető leírást adnak a hősiességről, tehát korunkban a hősiesség etalonja az, hogy részt vesz-e az ember mások meggyilkolásában.
Pedig meg tudunk határozni olyan eszményi hősöket, hősies hivatásokat, melyek minden definíció szerint elfogadhatóak: pl. a tűzoltók. A tűzoltó saját életét kockáztatja, hogy másokat mentsen, teszi ezt hivatásaként, ráadásul megalázóan alacsony fizetésért, tehát önzetlenül. Az fizetéseik alapján úgy tűnik, jobban szeretünk poszthumusz emlékműveket emelni, mint az élő hőseinket megbecsülni. Nem mintha rengeteg tűzoltó emlékmű lenne.
Hasonló példa a rendőr is, mivel a rendőrség erőszakszervezet létére is sokszor védi a polgárok épségét saját rendőrei egészségének kockáztatásával.
Amennyiben a hősiességet nem a személyes életveszély alapján határozzuk meg, hanem az önfeláldozás és az életmentés kapcsolataként, akkor az egészségügyi dolgozók is ide tartoznak, hiszen szintén megalázóan kevés fizetésért mentenek életeket.
Ha nem feltétel az életmentés, akkor hősök a civil szervezetek önkéntesei, a tanárok és bárki, aki más emberek jólétéért küzd alapvetően nem anyagi indíttatásból és szabad akaratából. Róluk szól Deniz száma is:
Vannak viszont olyan jellemzők, amelyek kizárják a hősiességet. Ilyen például a kényszer. A hősiesség lényege a szabad akaratból következő önzetlen tett. Nem saját akaratból fakadó cselekedet nem az egyén jellemét minősíti, tehát nem hősies.
Továbbá emberélet kioltása nem lehet hőstett. Lehet szükséges rossz; lehet tragédia, rendszerhiba, társadalmi vagy globális folyamatok eredménye és akár véletlen is, de hősies semmiképp. A hősiesség olyan eszményi fogalom, melybe ez nem tartozhat bele, hiszen ellentétes az alapjaival. Természetesen vannak elkerülhetetlen konfliktusok, háborúk, de nem tarthatjuk egy másik ember halálát pozitívnak, ahelyett, hogy azon gondolkodnánk, hogyan miként lehetett volna egy ilyen kényszerhelyzetet elkerülni. Ezzel vissza is érkeztünk a ’háborús hősök’ kérdéséhez.
A világháborúkban túlnyomó többségben sorozott katonák harcoltak egymás ellen, ezek az emberek azonban valójában civilek voltak, pékek, ácsok, orvosok, tanárok. Ezek az emberek úgy nőttek fel, hogy a társadalom és általában a saját erkölcsi meggyőződésük alapján egy másik ember megölése az egyik legfőbb bűn volt, melyért ráadásul súlyos büntetés járt. Ehhez képest mikor besorozták őket, elsődleges feladatukká vált minél több szintén sorozott, ártatlan ember meggyilkolása, olykor még kitüntetés is járt érte. Ezen kívül pedig a saját kormányuk jó eséllyel a halálukba küldte őket, ártatlanul. Igazából háborúba küldeni állampolgárokat gyakran rosszabb, mint megöni őket, hiszen haláluk előtt még arra kényszerítik őket, hogy kiöljék magukból az emberséget, és csak utána halhatnak meg. Előbb a lelket, majd a testet pusztítja el.
Különösen zavarba ejtő, amikor egy ország diktátora a katonákat egy népírtó, objektíven gonosz szövetséges rezsim támogatására küldi, hogy több ezer kilométerrel arrébb embereket öljenek. Pontosan ez történt a Don-kanyarban. Horthy és Bárdossy alkotmányellenes hadüzenetének következménye 100-120 ezer honfitársunk halála lett. Lehet-e az idegen földön nyomorgó, saját kormányuk által halálra ítélt emberek hosszú szenvedését hősiesnek titulálni? Nem végtelenül perverz ez?
A harcoló katonákhoz képest viszont méltatlanul kevés szó esik azokról a pacifistákról, akik ellenálltak a korszellem nyomásának. Mindig is voltak és lesznek olyanok, akik nem hajlandók részt venni mások szervezett gyilkolásában, vagy elutasítják annak támogatását, akár a korszellemmel szembeszállva is. Talán ez is a hősiesség egy konstruktívabb formája. Az egyik ilyen ember Desmond Doss, aki a második világháborúban szanitécként több, mint 100 ember életét mentette meg, miközben nem volt hajlandó fegyvert viselni; érdemeiért megkapta a Medal of Honort, az USA legmagasabb katonai kitüntetését. Ritka pacifista magyar példaként említhető Ady Endre, aki már az első világháború kezdetétől elutasította az erőszakot (lásd: Eltévedt lovas,1914).
Sok országban folyik manapság is komoly társadalmi vita a katonaság és a hadviselés szerepéről, főleg, hogy számos helyen sorozás van érvényben. Litvániában pedig nem rég vezették be, és erre reagálva született meg a ’síró katonák’ projekt is, mely besorozott fiatal férfiakat mutat be, akiket akaratuk ellenére köteleznek potenciálisan gyilkosságra. Ez a kampány olyan fontos társadalmi kérdéseket vet fel, mint hogy férfias-e ölni? Szabad-e egy férfinak, egy katonának sírni? Miért csak a férfiakat kényszerítik erre, vagy miért kényszerítenek erre bárkit?
Talán itt az ideje, hogy mi is elindítsuk a társadalmi párbeszédet a múltunk e szeletéről, és a hadviselés szerepéről. Ha valamit tehetünk, az a méltó emlékezetpolitika kialakítása, ahelyett, hogy fetisizálnánk a barbár és értelmetlen erőszakot. Mert a ’hősi’ emlékművek példaértékűnek állítják be az értelmetlen gyilkolást, mellyel pontosan azt az erőszakkultúrát tartják fenn, melyet az emberiség a világháborúk óta igyekszik meghaladni. Nincs szégyen abban, ha a humanizmus mentén határozza meg magát egy nemzet. Ami történt, tragikus, felfoghatatlan és dühítő. Azonban ha azt vonjuk le következtetéséként, hogy ezek az emberek valamilyen magasztos célért, hősként haltak eszményi halált, példát mutatva, akkor a haláluk valóban teljesen értelmetlen volt. Pontosan ezért kell olyan emlékezetpolitikát kialakítanunk, mely méltó módon tiszteli elődeink tragédiáját, és ebből erőt merítve mindent megtesz, hogy elkerülje ennek megismétlődését. Tisztán látható, hogy jelenleg nem ez a politikai irányvonal. Mi viszont állampolgárként személyesen és saját körünkben változtathatunk, legyen az egy baráti beszélgetés vagy egy történelemóra. Ennek olyan társadalomformáló ereje is lehet, hogy akár egy egész fegyveres konfliktus végéhez is hozzájárulhat, mint például a vietnámi háború estében. Ennek tiszteletére zárásként hallgassuk meg a Let the Sunshine int, a Hair musical pacifista himnuszát. Engedd be a napfényt!
