A vészharangok kongása alapzaj lett.”
Valóban, minden egyes nappal fáradtabbak leszünk, egyre kevésbé és kevesebben háborodunk fel a napi szintű jogtiprásokon. Ezért is mondja Karafiáth, hogy meg kell válogatnunk, hogy a maradék figyelmünket mire irányítjuk. Ez a politikai hadigazdaság a demokrácia felszámolásának egyik utolsó állomása, a felismerése pedig elengedhetetlen. Valóban, a szerzőnek abban igaza van, hogy itt már nem lehet hibázni, időt vesztegetni. Én magam is kritikus vagyok olykor mondjuk az O1G szimbolikával vagy a Nagy Blanka-effektussal kapcsolatban. Nem is lenne ezzel gond, ha ezt nem egy hibás példán keresztül mutatná be.
„különbséget tegyünk a cenzúra és az egyszerű hülyeség, emberi sutaság között.”
Mondja Karafiáth azzal kapcsolatban, hogy egy iskolás diákot nem engedtek verset mondani a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának ünnepségén, mert a kiválasztott Petőfi mű igencsak kritikus hangvételű és politikailag áthallásos volt. Karafiáth ebből azt szűri le, hogy a történetnek
„nincs köze cenzúrához, elnyomáshoz, nem jelenti a demokrácia végét. Csupán arról szól, hogy a szervező felnőttek rosszul mérték fel a helyzetet.”
Nos, ez az a pont, ahol a szerző érvelése elcsúszik; ugyan a cenzúrához valóban nincs köze a történetnek, az elnyomáshoz annál inkább. Azon felül, hogy a verset választó iskolaigazgató szövegértési képessége nem haladja meg egy szobanövényét, a versmondó diákot kegyetlenül megalázták. Itt az elnyomás nem a cselekedet céljából, hanem a folyamatából látszik: Egy diák, aki alapból heti 60+ órát tanul hetente, kevéske szabadidejében a szabadság ünnepére verset tanul, azonban emberszámba se veszik, hiszen a felnőttek a feje fölött csatároznak a mikropolitikai kozmoszban, ő pedig járulékos veszteség. Az elvégzett munkát, feleslegesen befektetett időt semmibe venni pedig igenis igazságtalan; Azt fel sem fogták a szervezők, hogy egy nekik szívességet tevő fiatalnak okoztak hatalmas csalódást a nemzet ünnepén. Ami rosszabb, hogy az egyébként kifejezetten művelt és általam is nagyra tartott Karafiáth sem érti, hiszen kifejti, hogy:
„Kislányként rengeteg ünnepségen szavaltam, november hetedikéken például, izgultam, büszke voltam, és politikailag bizony semmilyen szinten nem voltam képben. Ez a mostani kisfiú sem a jogfosztása és a cenzúra miatt zokogott (feltételezem, főképp, hogy az édesapja is hangsúlyozta, hogy ők nem foglalkoznak ilyesmivel), hanem mert elrontották a szereplési lehetőségét.”
Ez az idézet pedig a legrosszabb cinikus, korsoviniszta beszólásokat idézik, mivel minden fiatal tudja, hogy ha fel mer lépni egy színpadra, akkor utána megmondják neki, hogy ő biztos csak szerepelni akar, mondanivalója, saját gondolata nem lehet, őt csak felhasználják. Mondja ezt Karafiáth úgy, hogy például Szolga Bálint diákaktivista barátom már 14 évesen politikailag aktív volt, 15 évesen a Népszavában publikált, politikai blogját pedig több, mint 300 000-en olvasták. Ahogy pontosan tudom magamról is, hogy már az óvodában javasoltam társaimnak, hogy fogadjanak ügyvédet, ha az óvónénik igazságtalanok velük, és általános iskolásként is pontosan tudtam, mikor hogyan fosztottak meg minket emberi méltóságunktól. Különösen súlyos a diákokat hülyének nézni úgy, hogy közben tegnap több, mint egymillió fiatal sztrájkolt egy fenntartható jövőért, az a korosztály, aki Karafiáth szerint ’nincs képben’.
Amellett, hogy a szerzőnek nincs igaza, a szomorú az, hogy valójában érveléstechnikai eszköznek érződik, mintha azért bagatellizálná el az ügyet, hogy a cikk második felében említett állami kitüntetések valóban felháborító és aggasztó fejleményeiről írjon. Mintha a társadalom korsoviniszta berendezkedése tudatalatt arra késztette volna, hogy a legvédtelenebb csoporttal kapcsolatos hírt használja aktuális illusztrációnak, hiszen ők ezért csak nem szólnak majd, még ha sántít is az érvelés. Egyébként pár éve ezt a Kettős Mérce is eljátszotta. Nos, épp ezért nem hagyom szó nélkül.
Karafiáth arra akar rávezetni, hogy az állami díjak kiosztása nagyobb probléma, mint sok minden más, például a megalázott diák, mert szimbolikus jelentősége van. Ha valóban szimbólumról van szó, akkor jó lenne, ha abba gondolna bele, hogy mégis mit mondd el a társadalomról, az oktatásról, a fiatalok iránti viszonyunkról, ha láthatatlanok, jogfosztottak, megalázottak, még akkor is, ha ők a rendszer keretein belül a lehető legjobban meg akarnak felelni?
„Mikor az elején lefektették a sok szabályt
Minden ember sorban állt
És én ott voltam elöl
Most meg szólnak: többre kellett volna vinnem
És önmagamban hinnem
Míg minden összedől”
Mit fog egy diák leszűrni abból, hogy hiába csinált mindent tökéletesen, mégis ő járt rosszul? Ez csak egy történet a diákok mindennapjaiból, mivel őket ért visszaélések hihetetlen mértéket öltenek, csak erről kényelmesebb nem tudomást venni. Ironikus, hogy sokan aggódnak azon, hogy Orbán diktatúrát épít,
miközben az iskolákban már rég diktatúra van.
Tehát a tojás volt előbb, és nem a csirke; arra meg végképp nem jönnek rá, hogy a megalázott, intellektuálisan lobotomizált diákok, akik minden hitüket elvesztették a szabályokban, jogi keretekben és az erkölcsi normákban pontosan az ilyen események miatt olyan szélsőséges, az emberek tehetetlenségérzéséből táplálkozó pártokat támogatnak felnőttként, mint a Fidesz vagy a Jobbik. Amíg ezt nem értjük meg, és nem változtatunk ezen, addig nem lesz rendszerváltás az oktatásban is Magyarországon, és teljesen mindegy, ki milyen díjat oszt kinek. Valójában Karafiáth ironikus módon ugyan bizonyította, hogy fontos megfelelő súllyal kezelni történéseket, csak épp a példákat cserélte fel, viszont ezzel pont, hogy arra világított rá, hogy még a legjobbak se értelmezik megfelelően mindig az eseményeket.