A fasiszták idén is a kitörés napjára készülnek, és a világ számos pontjáról érkeznek az erőszakünnepre. Hogy vajon mit ünnepelnek azon, hogy Budapestet Hitler utasításának megfelelően ’utolsó vérig’ akarták védeni a nyilasok, miközben a várost nem evakuálták, nem tudom. A fasiszták döntésének következtében 38 ezer civil halt meg, habár ekkor már egyértelmű volt, hogy a háborút a szövetségesek nyerik.

Vajon mi a köze van a becsületnek ahhoz, hogy a vesztett háborút még tovább akarták folytatni a nácik és a magyar nyilasok? Mitől becsületes embereket értelmetlenül megöletni? Mi köze a becsületnek ahhoz, hogy a százezrek halálához asszisztáló nyilasok el akartak menekülni a méltó büntetésük elől?

A becsületesség és a nyilasok nem is szerepelhetnének egy mondatban. A nyilasok ráadásul még a saját demagógiájuknak sem feleltek meg, hiszen készek voltak Budapest teljes lakosságát feláldozni, igen, a heteró fehér keresztényeket is. Na és ki volt az a nemzeti hős, aki elindította a náci menetelést Magyarországon? Györkös István, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek egy magyar rendőr megöléséért, korábban pedig a hitelesség jegyében orosz, azaz idegen ügynökökkel gyakorlatozott folyamatosan.

Több bekezdést nem is érdemelnek ezek az emberek. Helyettük beszéljünk az igazi hősökről, azokról, akik a legsötétebb időkben is tisztességes emberek maradtak, sőt, harcoltak a fasiszta elnyomókkal szemben. Méltatlan módon igen kevés szó esik Gidófalvy Lajosról és társairól, akik fegyveresen álltak ellen. Gidófalvy az angyalföldi székhelyű XIII/1 zászlóalj főhadnagya volt. Laktanyájukban katonaszökevényeket, szökött munkaszolgálatosokat és más üldözötteket bújtattak. Ezen kívül ő és katonái adtak életmentő igazolványokat a rászorulóknak, élelmezték a csillagos és védett házak lakóit, felfegyverezték az újpesti víztornyot megvédő újpesti partizánokat. Nekik köszönhető, hogy a Ferdinánd-híd, a Rákosrendező pályaudvar és az Aréna úti felüljáró nem pusztult el. Gidófalvy és több társa végül feltehetőleg az Erzsébet hídnál haltak hősi halált, amikor megpróbálták megakadályozni annak felrobbantását.

Gidófalvy Lajos, és a régi Erzsébet híd

Mindezért posztumusz ezredessé léptették elő, és egy emléktábla, illetve utca őrzi emlékét. A Yad Vashem Intézet 1996-ban a „Világ Igaza” címmel jutalmazta, 1998-ban pedig a Magyar Köztársaság belügyminisztere a Bátorság Érdemjelet adományozta neki. Tetteihez képest ez aránytalanul szerény elismerésnek tűnik, hiszen egyike volt azon keveseknek, akik nem csak nem nézték tétlen honfitársaik elhurcolását (vagy támogatták...), hanem küzdöttek is az idegen és magyar fasiszták ellen is, ezzel a szinte biztos halált választva egy megszállt ország fővárosában.  Éppen ezért a 75. évforduló alkalmából ideje lenne, hogy méltóbb módon emlékezzünk meg e jeles személyről.

 Az egészséges emlékezetpolitika jegyében olyan személyekről nevezzük el a városaink legfontosabb építményeit, akik önszántukból, a körülmények ellenére tettek meg mindent Magyarországért. Míg Gidófalvy az egyik legfontosabb hősünk volt, addig ez Wittelsbach Erzsébetről nem mondható el. Nem csak hogy nem volt magyar, de egyenesen a magyar szabadságharcot leverő Ferenc József felesége volt. Élete során nem igazán voltak kiemelkedő, hősies cselekedetei, az arisztokraták mindennapi életét élte. Ehhez képest Gidófalvy Lajos a királynéról elnevezett hídért, Budapestért és a szabadságért adta az életét. Róla elnevezni a hidat a lehető legméltóbb, legészszerűbb emlékezetpolitikai lépés lenne a mindenkori pártpolitikától függetlenül. Ideje, hogy a második világháború évfordulóján ne a megszállási emlékmű, a kitörés napja és Wass Albert alaptantervbe erőszakolása legyen a meghatározó, hanem a valódi hősök emlékének méltó őrzése. Az egészséges emlékezpolitika az alapja egy olyan társadalomnak, ahol a múltból valóban tanulunk, és nem hagyjuk megismétlődni a korábbi korszakok borzalmait. Ha a történelemszemléletet politikai célok alapján manipuláljuk, akkor Gidófalvy és társai hiába haltak meg. Tisztelet a valódi hősöknek és áldozatoknak!